Kevés esztétikai kategória illik jobban Böszörményi Márton első kötetére, mint a szellemi-érzéki felforgatás kulcsszava: a mindfuck. Már rég vártam olyan magyar prózára, ami megerőszakolja az idegrendszeremet. A Meixner Józsefné apoteózisa pedig kegyetlen szerető, hiszen hihetetlen következetességgel, de végig kiszámíthatatlan fogásokkal kényszeríti ki az olvasóból a kínörömöt. Lehet dobálózni a legkülönbözőbb fogalmakkal, new weird, neogótikus kísértetsztori, spekulatív testhorror – de ezeknél talán fontosabb, hogy Böszörményi hogyan képes ismerős-ismeretlen elemekből egy csak rá jellemző, privát szövegbörtönt építeni. Az apoteózis lehetősége is ebben a szorongató poétikai és léttapasztalatban körvonalazódik, hiszen a kötet központját alkotó pszichózis-történeten keresztül végül is ahhoz a felismeréshez érkezünk el, hogy nem tudjuk rendszerezni összeomló világunkat. Az egyedüli megoldás, hogy „mi” válunk saját apokalipszisünkké. Meixner Józsefné istenülése Meixner Józsefné szövegben való feloldódása, miáltal Meixner Józsefné: minden és semmi. De ez fertőző folyamat. Ha olvastál már Meixner Józsefnéről, akkor előbb-utóbb te is Meixner Józsefné leszel. És jön a mindfuck. A végtelenített összeomlás élvezete. Tükör előtt háromszor:
Meixner Józsefné,
Meixner Józsefné,
Meixner Józsefné.
Nemes Z. Márió
