Hálás feladat regényt írni Alfréd Nobelről, a dynamit feltalálójáról, az elszánt politikai ügynökökkel trafikáló üzletemberről, az első nemzetközi fegyver-, és hadianyag-kartell megalapítójáról, aki fiatal korában Shelleyért rajong, élete vége felé pacifista kongresszusokon szónokol, és a mindenre kapható üzletember mohóságával gyűjtött vagyonának jövedelmét, végrendeletileg a tudományok, az irodalom nagyjaira, valamint a béke önzetlen harcosaira hagyja. De a „hálás” feladatoknak az a rossz tulajdonságuk, hogy gyakran csábítják az írót a könnyebb megoldások felé. Csak önfegyelem, s mértéktartás mentheti meg az ilyen téma íróját. És Vághidi Ferenc megmenekült… Mert nem akart többet, mint szűkszavúan beszélni egy ember életéről, akit csak annyira tart „érdekes embernek”, amennyire mindenki az, aki társadalmi helyzete következtében mások életét irányíthatja. Nem analizálgatja Nobelt, s nem kutatja a dynamitgyáros végrendeletében megnyilvánuló szándék lélektani indokait. Messzire elkerüli azt az önkényes és naiv magyarázatot, mely szerint Nobel azért fogalmazta meg így testamentumát, hogy élete tevékenységéért vezekeljen. Vághidi szerint a gesztus mögött nincs szándék, csak szeszély, „a szép lelkeskedő, örök humánum felé vágyódó dilettáns szeszélye”, s hogy a Nobel-díj azzá lett ami, az elsősorban Skandinávia érdeme, amely egy ködösen megfogalmazott, szakszerűtlenül és naivan végiggondolt szándékból ilyen nagyszerű intézményt fejlesztett.
