Az uj földesur (2. kötet)

"Ankerschmidt fényes uj kastélya, mely renaissance-stylben1) épült, az utfelől egészen eltakarta amaz ócska épületet, melynek birtokába Garanvölgyi Ádám oly makacsul nem bocsáta senkit. Csak a midőn az ember a házat megkerülte, tünt szemébe az ódon emlék, vén vadgesztenye fáktól környezve, mik tetején körül összehajlottak, mintha ők vállalták volna magukra, hogy majd védeni fogják a viharok ellen. Hasonló szivességgel volt a megkoppadt téglafalakhoz a zöld folyondár, melynek repkényindái az ablakok közeit egész a tetőig befutották, mig tőszáraik olyan bolyhosak voltak már, mint egy őzláb.

A ház környékét egész a fák tövéig szépen körülnőtte a fű, addig volt az Garanvölgyi birtoka, azon innen be volt hintve kavicscsal a tér, ez már Ankerschmidt lovagé volt. Ankerschmidt korlátokkal is elkülöniteté az idegen tért nehogy valami szekérrel vagy lóval rátévedjenek. -4-

Az ó kastély környékén tehát akkorát nőhetett a fű tavasztól őszig, a mekkorát akart, azt se nem aratták, se nem taposták.

Hanem négyszer egy évben, rendesen elválasztott időszakokban el szokott oda jönni Kampós uram, egy csomó kulcscsal; felnyitogatta az ajtókat, kiszellőztette a szobákat, odabenn tett vett, ki tudja mit? félórai motozás után ismét bezárt maga után mindent s eltávozott.

Hogy e rendes negyedéves megjelenés az ócska házban fel ne ötlött volna Straffnak, a kit most már csak nevezzünk a maga nevén, alig föltehető.

Straff csakugyan ott maradt a lovag családjánál, zongora-tanitói hivatalos minőségben. Mint tudjuk, igen jól tudta játszani a zongorát és a lengyel menekültet; a minek őt utoljára maga Ankerschmidt is hitte.

Egy ilyen negyedév-fordulati napon Straff, a mint megsejté Kampós uram közeledtét, utána osont, s mig az maga után bezárta a ház ajtaját, addig ő egy orgonabokor árnyában elbujva, rálesett azon szoba ablakán át, a melybe az ajtók nyitása után hallotta őt bemenni.

Kampós ur a szobába lépve, elébb körülnézett, hogy jól be vannak e vonva az ablakokon a függönyök. Az kikerülte figyelmét, hogy az egyik ablak ónkarikája ki van esve, s azon -5- keresztül egy benyuló szalmaszálacskával valaki a függönyt annyira felemelheti, hogy a nyiláson át megláthassa, a bennlevő mit csinál?

Kampós uramon nagy ujjas csurapé volt, a mi igen alkalmas arra, hogy tárgyakat láthatókká és láthatlanokká tegyen, mint az ezermester japonicája.

Egyszerre csak egy kis négyszöglábnyi szekrényke látszott a kezében. Honnan vette elő? azt nem lehetett jól észrevenni. A szekrényke ébenfából volt. Legalább fekete volt, annyi igaz.

Kampós uram egy kis kulcsot vett elő mellényzsebéből s azzal a szekrénykét felnyitotta. – Kár, hogy ugy állt vele, miszerint a szekrényke felnyilt teteje egészen eltakarta azt, a mi benne lehet.

Pedig valami nagy dolognak kell benne lenni, mert Kampós uram sokáig nézeget a szekrénybe, mindaddig, a mig szemei meg nem telnek valami nedüvel, akkor kezével megtörli két szemét; s azután ökölre szoritva markát, csunya fenyegetőző mozdulatokat tesz a levegőben.

Hát aztán mit csinál tovább?

Azután iratokat vesz elő bekecse zsebéből s azokat a szekrényke fiókjába elhelyezi.

Az uj földesur (2. kötet)