Tíz évvel a Fekete vőlegények kiadása és átütő sikere után, 1937-ben, már neves íróként jelentette meg Gulácsy Irén hatalmas történelmi regényét, a Nagy Lajos király-t. Az 1380-as évek végén játszódó történet két fő szálon fut: Anjou Nagy Lajos – uralkodásának csúcsán, országának soha nem látott prosperálása idején – szörnyű titkot rejteget: lepráját. A betegség nem derülhet ki, mert aláásná uralkodói tekintélyét, és nem hatalmasodhat el rajta addig, míg be nem fejezte és meg nem szilárdította birodalma vívmányait. Még felesége, Kotromanics Erzsébet sem tud Lajos bajáról – és a király küzdelme mellett – hogy a betegség terjedését lassítsa, építőmunkáját bevégezze – ez a cselekmény másik szála: Erzsébet attól szenved, hogy férje, számára érthetetlen okból elfordult tőle és gyermekeitől…
A regényben Gulácsy tehetségének minden jellegzetessége legjobb formájában bomlik ki: írói eszközeinek gazdagsága, archaizáló nyelvének színessége, hajlékonysága. Meglepő alakteremtő ereje: különösen plasztikus Erzsébet, az esendő, sorsával hadakozó nő, érzékeny, szerető asszony, s ugyanakkor kicsinyes, bosszúszomjas, gőgös és hisztérikus teremtés.
Lajost királyi gondjai, betegsége és a királyné iránti aggodalom mellett még valami nyugtalanítja: elbizonytalanodó hite az isteni gondviselés jelenlétében. A regény mellékalakjai – a király mellett őrködő, humanista orvos, Radlicza; a hatalmas, bátor, ám a politizálásban nem kellően előre látó, Nagy Lajost államfői gondjaiban követni nem képes Garay nádor; a királylányok gyermekifjú jegyesei: Vilmos és a durva, vad Zsigmond; Lajos idős, bohókás, szeretnivaló, léhácska anyja, aki megcsonkított kezén viseli Zách Felicián kardcsapásának emlékét – egytől egyig pompás figurák.
A regényt hatalmas, tablószerű jelenetek: bálok, vacsorák, népünnepélyek, vadászatok, Szent Pál ereklyéje bevonulásának leírásai gazdagítják, melyek Gulácsy néprajzi, történelmi kutatásainak eredményeképpen szinte módszeresen mutatják be a kor szokásait, tárgyi világát, jogi, államismereti rendszerét, társadalmát.
